„Otthonra leltem Kozármislenyben”

Szögre akasztotta cipőjét Fenyvesi Olivér. A HR-Rent Kozármisleny méltán népszerű középpályása a téli szünetben döntött úgy, hogy befejezi aktív játékospályafutását. Két részletben összesen hat és fél évet töltött az egyesületnél, és alázatos játékával, mindig a maximumra törekvő teljesítményével sokat segített az együttesnek. Bár a pályán nem látjuk ezentúl, a városban azért összefuthatunk majd vele, hiszen a még mindig alig 30 éves fiatalember Kozármislenyben lelt otthonra a családjával.

Búcsúinterjú Fenyvesi Olivérrel.

– Hogyan kerültél Kozármislenybe?

– Hosszú út vezetett ide a szülővárosomból, Jánoshalmáról. Már kisgyerekként szerettem játszani, és mivel a kisvárosban nem volt csapat, ezért a közeli Kiskunhalason lettem először igazolt játékos. Édesapám a saját idejét nem sajnálva vitt minden edzésre és mérkőzésre. Nélküle biztosan nem működött volna. Később, amikor Jánoshalmán is újraalakult a klub, hazaigazoltam, de nem sokkal ezután az egyik fővárosi sportiskolába és a Grund FC-hez kerültem. Innen igazolt le a Vasas Akadémia, ahol pont akkor öregedtem ki az ifiből, amikor anyagi gondokkal küzdött a klub, ezért hiába ajánlottak szerződést, én inkább Kaposvárra igazoltam. Sisa Tibor lehetőséget adott arra, hogy az első csapat keretében edzhessek, a tartalékoknál játszottam, akikkel megnyertük az NB III-as bajnokságot. Bár bemutatkozhattam az élvonalban, az új kaposvári edző, Prukner László már nem számított rám. Elbert Gábor tanár úr segítségével igazoltam az akkor jól szereplő, NB II-es Kozármislenyhez.

– Mi volt a vonzó itt nálunk?

– Igazi kisvárosról van szó, aminek jó a fekvése. Közel van Pécs, de Misleny mégis csendes, nyugis hely. Az egyesület is nagyon szimpatikus volt nekem, hiszen amellett, hogy itt mindenki professzionális szemlélettel dolgozik, mégis megőrizte a családias légkörét. Az itt dolgozók szívügyüknek tekintik az egyesületet. Egy igazi kisvárosi klubról van szó, ahol a közösségért érzett felelősség, a település életének színesítése és a közösségépítés még valódi értéknek számítanak. Itt mindenki mindenkinek önzetlenül segít, és ez olyan családias hangulatot teremt, ami ritka a hazai pályákon. Talán ez volt a legvonzóbb nekem, és azt gondolom, hogy ez jelenti mind a mai napig a klub sikereinek kulcsát. A csapat légköre nemcsak rám volt hatással, hanem a játékostársakra is. Sokan közülük eligazolhattak volna máshová, akár magasabb osztályba is, de nem tették. Kialakult egy kötődésük a klubhoz – ez történt velem is.

– Három és fél év után mégis eligazoltál Szentlőrincre, pont egy bajnoki cím és a feljutás kiharcolása után. Miért?

– A feljutás után az edző az akkori fiatalszabály miatt az én posztomon akart fiatal játékost szerepeltetni, így nem számított rám, ezért döntöttünk a klubbal közösen a váltás mellett. Ráadásul akkor kezdtem az egyetemen a mesterszakot, és úgy ítéltem meg, hogy a harmadosztályban több időm jut majd a nappali tagozatos képzésre. Áthelyeztem a hangsúlyt az életemben, hiszen a foci ugyan továbbra is fontos maradt, de eközben a tanulás is egyre nagyobb jelentőségre tett szert.  

– Három év után mégis visszatértél Kozármislenybe.

– 2013 óta a városban élek, Szentlőrincre is innen jártam ki focizni. Kozármislenyben telepedtünk le a feleségemmel, és közben elvégeztem a közgazdasági egyetemet is. Időközben elkezdtem a HR-Rent-nél dolgozni. Miután a cégnél is megtapasztalhattam az összetartó közösség erejét, és korábban már a klubhoz való kötődésem is kialakult, így nagy örömmel tértem vissza a mislenyi csapathoz. Azt, hogy milyen állandóság jellemzi a klubot, jól jelzi, hogy úgy éreztem, szinte semmi sem változott, ugyanaz az összetartó közösség fogadott, amit korábban itthagytam.

– Milyen ez a közösség, milyen a csapat belülről?

– Az már elég régóta jellemző a klubra, hogy kevés olyan játékos van, aki „csak” focizik. A legtöbben vagy dolgoznak, vagy egyetemre járnak az edzések és a meccsek mellett. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek vannak céljai, amiért hajlandó és képes küzdeni. Ugyanakkor elhivatottak a játékért és az egyesületért, és képesek valóban céltudatosan, ugyanakkor egymást segítve küzdeni. Szerintem elsősorban ez a titka annak, hogy a Kozármisleny már évek óta jól szerepel a különböző bajnokságokban.

– Alig múltál 29, ilyen életkorban még 4-5, jobb esetben akár 7-8 jó éve is lehet egy futballistának. Miért döntöttél az aktív pályafutásod befejezése mellett?

– Túl soknak éreztem azt, hogy három fronton álljak helyt. A civil karrieremben sikerült előrébb lépnem, és felelősségteljes pozícióba kerültem a Prohumannál. Emellett nemrég megszületett a kisfiam, akivel szintén szeretnék minél több időt eltölteni. Ehhez jöttek még az edzések és mérkőzések. Mindezek miatt azt éreztem, hogy időprésben vagyok, soha nem érek oda sehova, és úgy kell helytállnom, hogy nincs rá elég időm. Ilyenkor óhatatlanul sérül valamelyik szerep, amit sem a munkámban, sem a csapattal és a családommal szemben nem engedhettem meg. Sehol sem akartam azt érezni, hogy az én fáradtságom, hibám okoz sikertelenséget, ezért döntöttem – még ha fájó szívvel is – amellett, hogy abbahagyom a labdarúgást, és a jövőben a családomra és a munkámra koncentrálok majd.

– Mire emlékszel a legszívesebben a kozármislenyi focikarrieredből?  

– Az egészre. Amikor idekerültem Kaposvárról, kis túlzással egy világ omlott össze bennem. Sokáig abban voltam, hogy NB I-es focista leszek, ezért nem is készültem nagyon másra. Ekkor viszont át kellett értékelnem a helyzetemet, és ehhez a legjobb helyre kerültem. Kozármislenyben újra fel tudtam építeni az életemet. Elkezdhettem az egyetemet, és közben elég magas szinten sikerült szép sikereket is elérnem a labdarúgásban. Itt úgy éreztem, hogy jó helyre kerültem, innen már nem szeretnék továbbmenni. A fiatalkorom vándorévei után újra otthonra leltem Kozármislenyben. Ez nagyon fontos volt akkor, és nagyon fontos most is a számomra.

– Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, egy Fenyvesi Olivérnek bármelyik megyei csapat szívesen örülne. Tervezed, hogy alacsonyabb szinten még játszol, esetleg más szerepet vállalsz-e a pályák környékén?

– Valóban, alacsonyabb szinten biztosan lenne keresnivalóm, de a megyei fociban nem tudom elképzelni magam, ezért alacsonyabb szinten valószínűleg nem fogok levezetni. Edzőként ugyancsak nem látom magamat, ez a pálya egyszerűen nem vonz engem. A jelenlegi munkámat nagyon szeretem, és úgy érzem, hogy megtaláltam a hivatásomat. Ha valamit mégis mondani kell, akkor a háttérben a menedzseri munkát szívesen végezném, a szervezés közel áll hozzám, de azt viszont nem lehet mellékállásban, főállás mellett végezni, ezért egyelőre legfeljebb baráti focin, vagy nézőként vállalok szerepet a labdarúgásban. Illetve egyet mégis örömmel vállalok: a büszke apuka szerepét. Ha a most féléves kisfiam, Bende egyszer majd kíváncsi lesz arra, hogy mit csinált az apukája, akkor a stadionban meg tudom majd mutatni neki a tablókat, mesélni tudok az itt eltöltött szép időkről, a közös sikerekről, és ennek hatására talán majd ő is elindul a saját útján. Akkor lennék a legbüszkébb, ha egyszer ő is pályára tudna lépni mislenyi mezben, és továbbvinné azt, amit én itt elkezdtem.

Végezetül ezúton is szeretném megköszönni az elmúlt éveket Feleki Attilának, hogy biztosította annak a lehetőségét, hogy a tanulmányaim és a munkám mellett profi körülmények között versenyezhettem, fejlődhettem, hogy a mislenyi focicsalád tagja lehettem. Emellett köszönöm Kutyáncsánin Jevinek és Magyar Márknak, hogy végig támogattak és segítették a foci és a munka összehangolását. Nélkülük nem ment volna!

És természetesen köszönöm a csapatnak és a stábnak az elmúlt évek sikereit, és kívánom, hogy nyerjék meg a bajnokságot!

Kedves Olivér, kívánunk ehhez sok erőt és kitartást neked és családodnak! Reméljük, hogy a hivatásodban is olyan elismert tagja leszel a közösségnek, mint a csapatban voltál, és újabb és újabb sikereket érsz majd el. Köszönjük a nálunk töltött időt, és mindazt, amit a HR-Rent Kozármisleny csapatáért tettél!